A Twilight utolsó részét már volt szerencsém megnézni és írni róla egy igazán kiadósat, amit itt lehet megtekinteni, így ezzel nem is szaporítanám a szót, hogy elvegyem a helyet a következő mesés, de nekem leginkább rémálmot előidéző Twilight relikviáktól. Edward rajongók meneküljenek, DE K#RVÁRA ÁM! Na, lássuk a vámpírt!

Kezdjük ott, hogy aki ezt a hihetetlenül csöpögős, vámpíros, vérfarkasos, szerelmi háromszöges, meg egyéb családi problémák pikantériájával, no meg a jó öreg tinédzser lamourral megtámogatott történetet el akarja ujjbábozni a gyerekének, vagy az ellenségének a gyerekének, az NEM NORMÁLIS B#SSZAMEG! De ha mégis úgy hozza a sors, hogy a Twilight Saga ujjbábokkal történő eljátszására kényszerítenek minket, akkor ajánlatos lerágni az ujjainkat. Más opció nincs.

A képen látható Edward Cullen ujjbáb azért jó, mert jó, meg mert egyáltalán nem hasonlít a filmben szereplő karakterre. Szóval ez itt nem más, mint egy textilből megformált, becipzározott szájú sápadt kisfiú. A maga groteszk módján azért ez is csodás.

Na, de most tényleg. Ez meg mi a ló#fasz? Aki a kreatív csapatban, vagy egymagába a garázs, dohos tervezőasztalnál úgy gondolta, hogy ez az izé szép, na annak nagyon súlyos önismereti problémái vannak, illetve hogy szépérzéke az nulla, az is ziher.

Nem azt mondom, hogy tele van padlás talpas pohárkészlettel, de ez még akkor se kéne, ha …  de úb#zmeg ez annyira rossz, hogy hasonlatot se találok rá. Az igazat megvallva, ezt a poharat látva, unikornis pisi szürcsöléshez támadt kedvem. Mmmm… Schmackhaft!

(tovább…)

Hogy, hogy nem, úgy alakult a tegnap este, hogy hosszabb részletekbe menően, de kizárólag a többi csatorna reklámszüneteiben az X-Faktoros produkciókat néztem szájtáti együgyűséggel. Na persze ez nem jelenti azt, hogy azt sem tudom mi fán terem a showbiznisz, meg hogy a fellépőket sem ismerem – személyesen még jó hogy, és attól mentsen is meg a jóisten, de mindenáron, ha kérhetem – de azért csak-csak beleszaladok a bulváros hírekbe, mint jó japán katona a szamurájkardba, harakiri idején. Az, hogy mi volt pontosan, már megírta más, de ezek szerint én valami teljesen mást láttam, illetve nem érteni irónia. (DE!) Remélem nem a The Voice-t néztem, mert az vér ciki lenne.

RTL Klub

Nem azt néztem. Úgy teljes valójában csak a hegyomlás Stone performance-át láttam, ami hát … pffffff. Röviden összefoglalva csak annyit mondanék, hogy: kaki. Nem vagyok énektanár, de még a hallásom sem annyira kifinomult, hogy a fél hangos eltéréseket meg tudjam különböztetni, de hogy ez a színpadon előadott valami, annyira erőtlen volt, mint egy lepkefing (SE!), az olyan biztos, hogy itt ülök az esztétika diplomám mellett a batikolt pulcsimban. Ami totál felb#sz az összes ilyen kaliberű énekes pacsirtával kapcsolatban az az, hogy belelihegnek a mikrofonba. Nem azt mondom, hogy úgy kell nyomni az ipart, mint Tay Zonday, de azt azért vegyük már észre, hogy ez a fuldokolva levegőért kapkodós éneklés már Krisz Rudi idejében sem volt menő. Menő?! Uh b#zdmeg. Na, mindegy. Csodával határos módon, most nem hegyomlás művész urat lökték a hiénák elé, hanem a női szekciót  maga módján erősítő Like zenekart, meg egy piszkafa gyereket, Szabó Dávidot, csak hogy meglegyen a kontraszt a már megszokott Stone-os párbajokhoz képest. A csajbanda leköszönésével végre véget érnek az unalomig ismételt, szánalomból és humortalanságból összekovácsolt szóviccek. Most már nem kell lájkolni a Like-ot. Kill Me Please!

(tovább…)

Tehetség az van, az kell népnek, még vagy egy tucat

Igaz, hogy per pillanat nem igen van szezonja a napfürdőzésnek, de már most levédetném az alábbi ötletemet.

A zenei tehetségkutatóktól elborult aggyal, dollárjelekben forgó szemekkel látom magam előtt azt a csodás jövőképet, hogy a nyári roadshow-kon majd az agyon promózott X faktoros naptejeket fogják osztogatni a nagyérdeműnek. De jó lesz akkor élni. Vagy inkább mégsem.

És persze alapvetés lesz, hogyha adott tehetségkutatóban tehetségesen felfedezett, a teherbeesés végeredményében lebabázik, akkor annak a buksi fejét nem húsz, nem harminc, hanem X faktoros naptejjel kell majd bekenni, nehogy megkapja a Nap.

Leginkább a moziban szembesültem a Diákhiteles reklámmal, ami eléggé felpaprikázta a bennem dúló kedélyeket, de most végre betiltották. A komolyabb értekezést az üggyel kapcsolatban itt lehet olvasni.

“Nem kell reklám, köszönjük szépen!”

Azt látjuk, hogy egy nem túl nagy rendben tartott szobában, a franciaágyban, a meleg dunyha alatt alszik egy ifjú szerelmes pár. A legördülő számlapos ébresztőóra 6:00-ra vált, ezzel is jelezve a srácnak, hogy dolog van, menni kell bárhova. Fel is kel, ahogy illik, de a nője ráparancsol, illetve finoman eszébe juttatja, hogy minek, meg hova akar menni, amikor már megjött a diákhitel, vagyis nincs többé probléma. (tovább…)

Öt napja, hogy kikerült az alábbi propagandafilm, és egy kicsit felháborodtunk, én meg a képzeletbeli barátom.

Már más is írt erről egy jóval velősebb gondolatsort, de azért mi is leközöljük a saját véleményünket.

“A torta csak hazugság”

Hogy az újságíró kolléga mit írt, meg hogyan, azzal részben egyetértek, bár nem nyálaztam végig a cikket, mert továbbra sem sikerült megszeretnem az olvasás mámorító gyönyörét, így megmaradok a videónál. 5 nap alatt több mint 50.000 megtekintés az nem olyan rossz, sőt. A klippel az a gond, és azért van ilyen gusztustalan módon felkapva, merthogy a támogatója a… A politikához meg még annyira sem értek, mint a 13. századi trubadúr költészethez, szóval azt is mellőzném. Egy semmilyen hangú énekessel megtámogatott, valamilyen tehetségkutatóból első körben kibukott tucatzenekar játssza el a semmit. Ha egy zenecsatornán menne, leszarnánk, azt se tudnánk, hogy kik ezek, de megint csak a szponzor miatt mászik bele az arcunkba. A videón meg, mivel propaganda, reklámfilm vagy mi a b#sz, már alapjaiban látszik, hogy valami ocsmány gőzölgő szart akarnak lenyomni a torkunkon. Nekem is van g##iokos telefonom, és én se vagyok csóró, mert eléggé bejött az élet – NEM! – , meg ugye gazdagok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa, és így tovább. A körülöttem mozgók se homeless-ek, bármikor meghívjuk egymást egy agyonvizezett hosszúlépésre az Ilona borozóban, de ezen túl anyámékat is látom, akik annyira azért nem hepik. Nyilván azért sem, mert non-stop a vérüket szívom, de a napi sajtó értesüléseitől mintha már az őrület határán kötéltáncolnának. Ja, ideköt egy csomó minden jó, meg szar dolog is egyben, de hogy nem maradnék Pesten, hogy kocsmát nyissak egy olyan ismerősömmel aki még sört csapolni sem tud rendesen, az k#rvaélet.  Csak a szépet, csak a jót láttatni az eléggé bejövős, mert úgy talán eléggé deficites lenne a klip sikeressége, ha tehetetlen, kilátástalan f#sszopó bölcsészeket mutatnának, akik a naplopáshoz meg a hermeneutikához értenek, de ahhoz k#rvára. “Szabadúszó filizófust alkalmaznánk! Jelentkezni itt…” Ilyet nem nagyon látni a hirdetések között. Nyissak kocsmát? Hóóóóógyne. Mert ahhoz nem kell kezdő tőke, mi? “Csókolom most végeztem az egyetemen, kaphatnék fedezet nélküli kölcsönt, mondjuk úgy 5 milkát? Nem? Tínyleg?” Azért én a szülők oldaláról is leforgatnám ezt a videót, ahogy bemennek a Telenorba – MERT MAGYAROK VAGYUNK, MAGYAR CÉGNÉL B#SSZUK EL A PÉNZT – kicsengetik a gyereknek az iPhone-ra valót, stb. De ha nem is a miller anyuka biztosítja neki a jó létet, akkor azt is mutassák, hogy megdolgozott ezekért a javakért, mert így annyira nem teljes a sztori. Hazudni márpedig nem szép dolog.