Hogy, hogy nem, úgy alakult a tegnap este, hogy hosszabb részletekbe menően, de kizárólag a többi csatorna reklámszüneteiben az X-Faktoros produkciókat néztem szájtáti együgyűséggel. Na persze ez nem jelenti azt, hogy azt sem tudom mi fán terem a showbiznisz, meg hogy a fellépőket sem ismerem – személyesen még jó hogy, és attól mentsen is meg a jóisten, de mindenáron, ha kérhetem – de azért csak-csak beleszaladok a bulváros hírekbe, mint jó japán katona a szamurájkardba, harakiri idején. Az, hogy mi volt pontosan, már megírta más, de ezek szerint én valami teljesen mást láttam, illetve nem érteni irónia. (DE!) Remélem nem a The Voice-t néztem, mert az vér ciki lenne.
RTL Klub
Nem azt néztem. Úgy teljes valójában csak a hegyomlás Stone performance-át láttam, ami hát … pffffff. Röviden összefoglalva csak annyit mondanék, hogy: kaki. Nem vagyok énektanár, de még a hallásom sem annyira kifinomult, hogy a fél hangos eltéréseket meg tudjam különböztetni, de hogy ez a színpadon előadott valami, annyira erőtlen volt, mint egy lepkefing (SE!), az olyan biztos, hogy itt ülök az esztétika diplomám mellett a batikolt pulcsimban. Ami totál felb#sz az összes ilyen kaliberű énekes pacsirtával kapcsolatban az az, hogy belelihegnek a mikrofonba. Nem azt mondom, hogy úgy kell nyomni az ipart, mint Tay Zonday, de azt azért vegyük már észre, hogy ez a fuldokolva levegőért kapkodós éneklés már Krisz Rudi idejében sem volt menő. Menő?! Uh b#zdmeg. Na, mindegy. Csodával határos módon, most nem hegyomlás művész urat lökték a hiénák elé, hanem a női szekciót maga módján erősítő Like zenekart, meg egy piszkafa gyereket, Szabó Dávidot, csak hogy meglegyen a kontraszt a már megszokott Stone-os párbajokhoz képest. A csajbanda leköszönésével végre véget érnek az unalomig ismételt, szánalomból és humortalanságból összekovácsolt szóviccek. Most már nem kell lájkolni a Like-ot. Kill Me Please!
Az igazán fájdalmas perceket a mentorok szócsatái okozták. Ezeknek a felidézésétől fog rohadásnak indulni az agyam, biztos vagyok benne. Geszti kontra Nemzet Csótánya párharc nem más, mint sekélyes, semmitmondó, ovis szintű egymás lehülyézése. Nyilván nem megengedett Feró részéről a Ford Fairlane féle szóvirágok durrogtatása, ahogy Gesztitől sem a “költőtroll” és más szofisztikáltan ambivalens odaszúrogatások hangoztatása, mert előbbit az NMHH büntetné egy laza két napos műsorszünettel, az utóbbit meg a nézők nem értenék, hogy mit is akar mondani ez az aranyember, egész pontosan. Így marad a primó hülyézés, meg a te nem értesz hozzá, én értek hozzá szintű megnyilatkozások. Keresztes Ildikóval az a gond, hogy a beesett (LÓF#SZT!), bezuhant arcától képtelen emberi érzéseket kimutatni, illetve amikor akar, akkor is csak a sírásig terjed a repertoár. Végletek embere ez a nő, mert vagy összeaszott faarccal ül és mondja bele bárki szemébe, hogy ez szar, vagy pedig sír, bömböl és ezzel le van tudva minden érzelem. Malek Mikiben meg az a szép, hogy még a rossz hírt is mosolyogva közli, ami nem csoda, hisz zseton a zsákban, ugye. Egy szó, mint száz, maradjunk annyiban, hogy ilyen emberek, márpedig minden bokorban teremnek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: